Nagyapám udvarán a két diófa,
mint oltáron a gyertyák, tartották
az eget. Ma is látom néha még,
lombjuk csúcsán a láng hogy integet.

Egy-egy levélen, kinyíló tenyér,
oly keresztül-kasul futott az
erezet, mint titkosírással írt
s a szélbe súgott sejtelmes üzenet.

Törzsükön mintha viasz csurogna,
a kéreghez lapultak nyáron
a lepkék, fénnyel hintették be
a gyepet, szárnyukat ha összeverték.

Az angyalok nagy örömkönnyeket
morzsoltak szét, varázsütésre
pattogtak elő és gurultak
fürgén az áttetsző játékgolyók.

Az ősz színpompás üvegablakában
kis darabokra töredeztek
a lombok s szüntelen peregtek
a fűre a levél-mozaikok.

Télen azt mondta nagyapám, most
a fák fehér bundába bújnak,
mert fáznak így csupaszon. De hó
nem esett s mintha eloltotta volna

valaki a gyertyákat, oly sötét lett.
Az udvaron álltam magamban,
fekete füstként fojtogattak
egy ismeretlen mise hangjai.