…Ismét arra vezetett az utam.

A korán beköszöntött tél, igencsak pirosra festette az emberek orrát.

Belebújtam - ahogy csak tudtam - a kabátomba és a sálamba.

A hangos köszönést fejbólintás helyettesítette.

Mentem úti célom felé, közben ezer gondolattal fejemben.

Az egyik háztömb sarkánál kedves, ismeretlen ismerősöm.

Kezében elnyűtt harmonika. A földön ült egy maga alá gyűrt kabáton.

Rajta isten tudja milyen színű zakó, kigombolva.

Kezén félbevágott kesztyű, ujjai tűzpirosan kopogtatták a billentyűket.

Harmonikáján szebbnél szebb dalokat játszva melengette a fagyos járókelők lelkét.

Földre rakott kalapjában  megcsörrent egy-egy aprócska pénz.

Talán még ötvenéves sincs, nem tudom, olyan kortalan.

Kócos, ezüstös haja, elhanyagolt külseje, szegényes öltözete

mindenről árulkodik, csak épp a koráról nem.

Megállok felette és hallgatom.

Hosszasan hallgatom, mert szeretem, mert megnyugtat, mert látom, hogy jólesik neki.

Talán egy időben voltunk fiatalok.

Talán egy korosztály vagyunk, hisz a hetvenes évek slágereit varázsolja elém.

Hallgatom, nézem és csodálom a kitartását, az élni akarását.

Korán elkezdődhetett a sorsa.

Rég lehetett, hogy rossz időben volt rossz helyen, azóta semmi nem változott.

Nagyon igazságtalan az a jól feltálalt lehetőség.

Van, mikor nem mi tehetünk arról, hogy nem éltünk vele.

Az ember önhibáján és akaratán kívül megszületik, aztán elfogadja sorsát,

amit előre megírt valaki…valahol, valamikor.

Így, vagy úgy tengetjük napjainkat.

Nem, nem azokról beszélek, akiknek markukba hullt a vagyon,

a boldogság, a sors fényesebbik oldala…nem!

Azokról, akik a nagy tömegben élnek, akik az átlagember gyermekeiként jöttek világra.

Mindezzel a bajjal, sorssal együtt megpróbálunk a család előtt,

a barátok, a munkatársak előtt – már  ha van munkánk- ,

és Isten előtt, Embernek maradni.

Meghálálva Istennek, nem hiába jött létre teremtménye,

nem semmiért áldozta érettünk önmagát.

A harmonikás… igen, ha ő nem lenne, sok minden nem ébresztett volna arra,

mennyire meg kell becsülni minden egyes percet, pillanatot,

amit békében, nyugalomban, egészségben és leginkább biztonságban töltünk el.

Sokan továbbhaladnak, anélkül, hogy rápillantanának.

Még mindig fölötte állok és hallgatom a fülbemászó dallamot.

Nézésünk összetalálkozik, s ő játszik tovább önfeledten, a hideg, csikorgó télben.

Ki tudja merre járnak gondolatai.

Közben jól megéhezek. Előkotrom az útravalóra készített szendvicsemet.

Nem tudom egyedül megenni, kettétöröm és megfelezem az én kedves zenészemmel,

aki szinte már csak nekem muzsikál.

Szemébe könny szökik, fejbólintással hálálja meg gesztusomat.

Lassan elindulok. Még látom, vissza-vissza nézek.

Adja Isten, hogy ne legyen gonosz a tél!

Szeretnék jövő télen  is vele piknikezni a decemberi hóesésben.

Sokáig megőrzöm majd a sok szép dallamot, mit nekem játszott.

Megőrzöm magamban és mélyen elraktározom megfejthetetlen tekintetét,

ócska, de számomra nagyon kedves gúnyáit, egyáltalán: Őt magát. A harmonikást.

Emlékét mindaddig cipelem, míg újra feléje vezet az utam.

Csak attól tarok nagyon, hogy egyikünk nem biztos, hogy ott lesz

a megszokott háztömb már-már bérelt sarkán.

Engedd Uram, hogy ne így legyen!  Már lassan itt a tavasz.

(Jó néhányszor nyílt azóta hóvirág, a májusi lila orgona...gyönyörködhettem pompájában a télnek a tavasznak, de őt, őt nem láttam többé...)