A nagyapám nem tudott olvasni.

A dédszüleim kilenc gyermeket neveltek nagy szegénységben. Minden dolgos kézre szükség volt, nem járhatott iskolába.

Nagyanyám két osztályt végzett, ő olvasott el minden hivatalos levelet, ha arra volt szükség.

De nem csak a hivatalos leveleket. Esténként felolvasott nagyapámnak. Felült az asztalra, hogy közelebb legyen a huszas villanykörte gyenge fényéhez. Így olvasta estéről estére a Kőszívű ember fiait, az Egri csillagokat, Bibliát, Petőfit. Nagyapám ült az asztalnál, hatalmas tenyerére támasztott fejjel, és hallgatta a Baradlay fivérek küzdelmeit, az egri vár ostromáról szóló izgalmas leírásokat.

Nagyapám nem tudott olvasni. De tisztelte a tudást. Engem is tisztelt. Csodálattal vegyes büszkeséggel vette kezébe a tanári diplomámat, és úgy forgatta, mintha tudná, mi van beleírva.

Mindig figyelemmel kísérte az iskolás éveimet. Ha elmentem hozzájuk, részletesen kikérdezett az iskolai előmenetelemről.

A falu másik végén laktak, de gyakori vendég voltam náluk. A köszönés után az első kérdés mindig az volt: Mama, van-e egy kis jó?

Mindig volt. Mindig a legolcsóbb töltetlen savanyú cukorka, amiből az utolsó szemet soha nem volt szabad elszopogatniuk, hogy ha jövök, és kinyitom a stelázsi ajtaját, legyen ott a „kisjó”. Ezután jöttek nagyapám kérdései. Mi újság az iskolában? Feleltél valamiből, kaptál  jegyet? Van-e karszék, hát kisnyúl? A karszék (karosszék) volt a négyes, a nyúl a hármas. Kettesről szó sem lehetett, négyes és hármas is nagyon ritkán csúszott be.

Nagyapám nem tudott olvasni, de tisztelte a tudást. Minden nap meghallgatta a rádióban a Ki nyer ma című zenei műsort. Nem igazán ismerte a komolyzenét, de gyermeki csodálattal tapadt a füle a rádióra. Ez aztán az okos ember - mondogatta, ha valaki nyert.

Az egyik alkalommal is éppen ezt a műsort hallgatta. Köszöntem, de a kérdést a kisjóról már nem mertem feltenni. Láttam, hogy nagyapám figyelme teljesen a rádióra irányul.

Meghatódottságot láttam az arcán, éreztem, most nem szabad zavarnom. A zenét figyeltem én is. Ma már tudom, akkor még nem tudtam, Erkel Ferenc Bánk bán című operájából egy ária, Hazám, hazám, énekelt Simándy József. Tényszerűen leírva.

De akkor nagyapámmal átéltem a csodát. Simándy csodálatos, felejthetetlen hangja betöltötte a szobát, lélegzetvisszafojtva hallgattuk a gyönyörű zenét, szívünk megtelt valamiféle túlcsorduló szeretettel. Amikor elhalkult a zene, nagyapám nem szólt semmit, magához ölelt, és megsimogatta a fejemet. Azóta is érzem hatalmas tenyerének melegét.

Nagyapám Tiborcként élt. De minden Bánk bánban őt látom.