A hang sűrű volt, mint az óbor,
pár gyerek mert a kongó szóból,
hiszen a hosszú szálú esték
a nagyok közé eresztették,
s megfészkelődtek egymás mellett,
- mert mozgolódó kezük kellett -
a pelyhedt, meg a vén borostás,
s az őszi kukoricafosztás,
és elfért fönn,lenn, egyre jobban
a fél utca a két sarokban,
s ahogy a lámpabél viháncolt,
már nem munka, csak vigasság volt,
s hogy nőtt a csuhé, meg az alom,
úgy zsibbadt el a fáradalom,
a ritmust újrázták a karok,
az egybe rántást meg a marok,
a halom fogyott, s mint a percek,
úgy ereszkedtünk egyre lejjebb,
míg a csöveket már a másnap
bírta terítve száradásnak,
s végén nem volt csínom-bánom,
az ágyamig húzott az álom,
de új nap lódult, és az este
a megint túlélést kereste,
és mint kik vígból bálba járnak,
úgy fosztották az újabb házat,
átmentették a fényt a lángból,
s a harag kiment a világból,
az egész néhány napig tartott,
de most is látok minden arcot.