De nem így volt ez, nem egészen így.
Csak most, harminc év multán, érzem így,
magyarázom így diákkoromat.
A valóság akkor álom maradt,
akár kapáltam, akár szöktem a
becsi méhesbe olvasni. Buta
szívem lenézte az emberi tényeket
(igazán hozzájuk se férhetett),
és boldogan csak akkor dobogott,
mikor valamin csodálkozhatott:
mindig egyfélén: képeken, álmokon,
lepkék táncán, hangyán, szilvamagon,
királylányon, a gyors fecskén, ahogy
telecsicseregte a templomot,
zsálya ajkán, a harangon, amely
egyszer majd a kezemet vitte el
- vagy a Semmin: szent volt a pillanat,
amikor felejtettem magamat!