A nemzet árvájáért,
egy áldozatra vetett emberért.
Merre sok vonat jött-ment, ott lakott,
semmije nem volt mivel fizetett;
tüzet kevesek szívébe rakott,
inkább itta a hűvös és bölcs vizeket.
Gyors volt a nyara, -lassú a tele,
a nőktől nem tudott nem remegni;
nem akart senki elszállni vele,
nem akartak a Nap nyomába eredni.
Miatyánkot sírt, rossz mellét verve,
bár nem tudta, ki az akit keres;
akivel lehetne bármi terve,
férfi volt, vigasz nélkül: konok és nemes.
A vélt igazában is bántották,
volt hogy felolvasni sem engedték;
a semmiből vissza nem rántották,
kesztyűje sem volt, kezét sem melengedték.
Akkor tisztelték ha vért köhögött,
volt hogy két naponként egyszer evett;
istenként sírt, ördögként röhögött,
Ő az árva, Ő az áldozatra vetett.
Nem is segítették az angyalok,
rá is esett kőként a valóság;
fagyos hálóval nézte hogy ragyog
az ég, irigyelve ki maga a jóság.
Szívében világított a vétek,
hisz máshogy képzelte el a rendet;
hívták az erdők, a tarka rétek,
utána a fonnyadt alkonyat kerengett.
