A nemzet árvájáért, </br>
egy áldozatra vetett emberért.</br>
</br>
Merre sok vonat jött-ment, ott lakott,</br>
semmije nem volt mivel fizetett;</br>
tüzet kevesek szívébe rakott,</br>
inkább itta a hűvös és bölcs vizeket. </br>
</br>
Gyors volt a nyara, -lassú a tele,</br>
a nőktől nem tudott nem remegni;</br>
nem akart senki elszállni vele,</br>
nem akartak a Nap nyomába eredni.</br>
</br>
Miatyánkot sírt, rossz mellét verve,</br>
bár nem tudta, ki az akit keres;</br>
akivel lehetne bármi terve,</br>
férfi volt, vigasz nélkül: konok és nemes.</br>
</br>
A vélt igazában is bántották,</br>
volt hogy felolvasni sem engedték;</br>
a semmiből vissza nem rántották,</br>
kesztyűje sem volt, kezét sem melengedték.</br>
</br>
Akkor tisztelték ha vért köhögött,</br>
volt hogy két naponként egyszer evett;</br>
istenként sírt, ördögként röhögött,</br>
Ő az árva, Ő az áldozatra vetett.</br>
</br>
Nem is segítették az angyalok,</br>
rá is esett kőként a valóság;</br>
fagyos hálóval nézte hogy ragyog</br>
az ég, irigyelve ki maga a jóság.</br>
</br>
Szívében világított a vétek,</br>
hisz máshogy képzelte el a rendet;</br>
hívták az erdők, a tarka rétek,</br>
utána a fonnyadt alkonyat kerengett.</br>
</br>
