A poklot járva mécs világa mellett* Botorkálunk kutatva az utat. Késő bizony lemosni már a szennyet, Nézd! Lucifer vihog, fityiszt mutat! Felcsap a tűz, hevétől mégsem égek, S te sem parázslasz értem tán soha. Erénnyé lesz itt minden földi vétek, Hajlékra leltél, bűnök…

Ne hagyj el engem, levegő, engedj nagyot lélegzenem, angyalruhák lobogjanak mellkasomban ezüstösen, akár a röntgenképeken. Egy ezüstnyárfát adj nekem, arcom a rezgő lombba nyújtva hadd fújjam rá lélegzetem, s ő fújja vissza szüntelen új, szennyezetlen életem, mig…

Hóbundában dús fenyő s a sudár nyárfaág, duzzadt rügyek ízlelik a Napnak sugarát. Elkésett tél nyújtózik, de ráterül a kék. Sápadt Napnak melegével tavaszt ád az ég.

Mindent neked akartam hagyni, mint egy hatalmas hagyatékot, hogy mikor meg akarok halni, legyen "vagyonomhoz"elég jog. pedig ez csak kis jele annak, amit szeretve eröltettem, valójában én tőled kaptam mindent könnyedén egyöszegben. A vers A test balladája című kötetben…