május volt, mert az minden évben van.
A fák tehát lomboztak és rügyeztek
és drága nők csacsogtak boldogan.
Nyitott kocsik kacéran ringatóztak
ki a ligetbe, merre lát a szem
csak a fekete kocsi ment közöttük
becsukva, szépen engedelmesen.
A kocsiban, hol kellemes homály volt
feküdt három fehér ur meztelen.
A hangulat kissé fagyos közöttük
a modoruk se könnyed, fesztelen.
A lábukra egy cédulát kötöttek
a cédulán rendőri látlelet
friss jégből van a derékalj mögöttük
jégből a paplan a fejük felett.
És szólt az egyik mozdulatlan arccal
mig fején a jég halkan szörcsögött:
Önt ugyebár Mohácsnál dobta partra?
És szólt a másik: Mint egy hörcsögöt!
És szólt az egyik: Ön soká feküdt lenn.
És szólt a másik: Négy napot, bizony!
Én Óbudánál ugrottam be, és Ön?
És szólt a másik: Én a Lánchidon!
És szólt az egyik: Az Öné milyen volt?
És szólt a másik: Barna és molett.
És szólt az egyik: Az enyém is éppen.
És szólt a másik: Hát az meglehet.
És szólt az egyik: Mondja, hogy nevezték?
És szólt a másik: Ringaráz Kata.
És szólt az egyik: Hát ez óriási!
Hisz akkor Ön a Csempe Pál tata.
Én azt hittem, Önt szerette mégis
azért ugrottam, mint egy kerge kos.
És szólt a másik: Hát nem Önt szerette?
Hisz én Ön miatt voltam bánatos.
És szólt az egyik: Hát nem Önt szerette?
És szólt a másik: Ó, hát volt remény?
És szólt az egyik: Hát kié lett akkor?
És megszólalt a harmadik: Enyém!
