Arcod először zárt, meleg, kerek. Még úgy lebeghetsz álmaid felett, mint könnyű lomb közt a madártojás. Aztán, akár a szívós, fiatal fa: hegek, redok és karcolások rajta, a gyökered már hűvös földbe ás. Később, akár a folyóban a szikla, egyre mélyebbre süllyedsz…

Én nem sokat tudok rólad, de te se tudhatsz rólam sokat. Nemde? De. Vagy kértem én, hogy olvasóm legyél? Hagyd abba most, jobb még az elején. Ma verset írtam. Hallgatás helyett. Így pár mondatnak küldetése lett. De nem érdeklődik, nem is üzen. Ha majd akar, rögtön…