Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...
Tóth Árpád: Szeretnék átölelni...
2008.07.06. 08:36Címkék: szep versek
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://lelektoredek.blog.hu/api/trackback/id/tr606261266
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
vastagl 2008.07.08. 22:05:06
Tóth Árpádot mindig szívesen olvasom.
Köszi.
attie 2008.08.10. 22:19:59
Sziasztok, nagyon szép ,ez a vers. További jó gyűjtögetést kivánok!
Én is küldök cserébe egy szép verset.
Zimonyi Zita: Csak a kezed súgott reményt
Szemed száz hideg csillaga hullt rám,
s az örökkévalóság kelyhébe zuhantam
a valóságszálak hálóján át.
Közelségedre szívemben felcsendült
a mindenség kék harangja,
s kérdőjelbörtönömből törött szárnyú
Madárként verdestem feléd.
Szavaim szikrái
fénytelenül pattantak le rólad,
kérleléseimből hiába szőttem hálót
a tátongó semmi fölé.
Mozdulataid fagyos torlaszain fuldokoltam,
tétovaságod tengere hűvösen zúdult
akarásom égig érő tüzeire,
s közben lázas szelek lobogtak szerte
Mondatok hóval takart jegén
botladoztam vissza hozzád,
esélyem sikoltva tört kétkedéseiden.
A náladnélküliség kősivatagján
virágot bontottam,
s távol tartó kimértséged
naptalan égboltja alatt hervadtam:
nem fordítottad felém arcodat,
csak a kezed súgott reményt…
