Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak*,
és az érzékeim, a láncra vert ebek,
csak a jelre várnak, hogy eltörjenek;
legyél nekem fontos, akár csak a perc,
sírok majd veled, ha mellettem heversz.
Az érzékeim, a láncra vert ebek,
csak a jelre várnak, hogy eltörjenek;
legyél hát nekem fontos, akár a perc,
könnyű, mint amikor felhőkön heversz.

Mint föld a ködben, forgok és hánytorgok,
vedd észre a púpomat, mit rég hordok;
mióta nem érzem magam gyereknek,
inkább vergődő, nehéz tengereknek.
Férfi vagyok, ki a gond füvén legel,
Te legyél asszony, ki vágyakban delel;
légy asszony, ki vágyakban delel és vár,
ne tudjon ártani idő se halál.

Gabalyodj belém, mocskosan, -zihálva,
simuljon homlok homlokra, váll a vállra;
mit bánom én hogy hogy ébredek reggel,
a mellemre szögezett, rongy szívemmel.
Fázok, de tudom hogy van aki égne,
mért ne lenne jogom a gyöngédségre?...
Legyünk mi ketten a megáradt vizek,
melyek gátakkal tépik ereiket.

Ne legyen mozdulatlanná a szégyen,
legyen jó elszabadulnunk egészen;
ne kárhozz hát a világtalan éjre,
nem kell nekem a vakok szemfehérje.
Legyünk révetegek, -legyünk boldogok,
kikkel a világnak nagy rendje forog;
keveredjünk el egymással mint a szelek,
mint akiket be, a hegyomlás temet.

Szeressük egymásban a jót, az Istenit,
mint akik magukat nem, csak egymást ismerik;
szeressük egymást öröktől-örökké,
úgy ahogy senkise szeret majd többé.
Hagy vegyem fényét a nagy, szép szemednek,
ha nem tudom: mond meg miért szeretlek;
ha hiába is minden: ölbe kaplak,
beszélj: miért nincs értelme a szavaknak.

Hagy vívjam meg szeretőm a szemeddel,
megverekednem minden nap veled kell;
nélküled nem tudok kiállni a napra,
szeretőm és átkom, ne hagyj magamra.
Hagy vívjam meg szeretőm a szemeddel,
megverekednem minden nap veled kell;
nélküled nem tudok kiállni a napra,
ne úgy legyél velem, hogy itt hagysz magamra.

*József Attila: Este volt s a bőrünk összeért