A tegnapok terhe rámtelepedett,
s ólomsúlyával dőrén cipelem.
Miért akarja, hogy ne szeressek
élni nélküle?

Míg lélegzem, vonszoljam édeni szerelmünk
rejtett titkait.
Lomhán dobott hátára sorsom.
S mint kormos mozdony a gomolygó füstöt,
húz maga után
és én görcsösen szorítom
közös életünk ritka perceit.

Üres a testem...
bőröm tartja csak össze
huzatos lélekcsatornáimat.
A rámtapadt emlék leheli be,
mely átjárja árnyéklényem.
Meleget ad,
mint kábult kristálypohárnak
a csillogást adó vízsugarak.

S akkor...vérereimben,
- mint éjjeli tolvaj,
lépdel a pókhálós szerelem.
Megbotlik.
Tehetetlenül feszülök emlékképeden.
Te..., te nem hagyod, hogy fölegyenesedjek.
Buján kavarog bennem a múlt és a jelen.
Sápadt vagyok, elhervadok.

Az élő szerelem megtagadott.
Fátyol ölelésed puha paplan,
nálam hagytad,
hogy szemfényvesztőn magányomat
eltakarjad.