Három év telt el azóta, hogy megismertem Csíki János gyergyócsomafalvi öreg barátomat. Akkori látogatásom alkalmával tudtam meg, hogy itt van egy ember, igazi székely, aki citerakészítéssel foglalkozik. A fa szeretete és a több éves gyakorlat mesterré és művésszé faragta őt. Az első találkozásunk alkalmával csak kóstolgattuk egymást, vagyis ismerkedtünk.
- Aztán honnan is jöttél kedves barátom? - kérdezte érdeklődőn, mikor felkerestem a csomafalvi házában, műhelyében.
Bemutatkozásom után elmondottam hol lakom, hogyan kerültem Csomafalvára és mi az, ami ide vezetett hozzá. Szó szót váltott, a szimpátia közös volt és barátok lettünk. Bizony nemsokára előkerült az első házból (tisztaszobából) a pirosra festett citera. Rövid hangolás után a kezek gyors mozdulatai alatt zenét élesztett a száraz fa hasából, húrjaiból. Rövid pengetés, hangok fogása után felcsendült a "Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország" című szívet melengető, dobogtató dal.
Nemsokára az első dalt követte a többi, csárdás és igazi székely népdalok. Csodálatos volt hallani a népi hangszer hangzását és nem utolsósorban a zenész virtuóz játékát. Sokat beszélgettünk a magyarok történelméről, szenvedéseiről és fájó Trianonról, ez bizony Erdélyben szívet hasogató tragédia volt, és az is maradt még máig is. Én úgy érzem a fájás közös és az is marad, amíg igaz magyar ember él a földön. Búcsúztunk, megígértem, hogy a következő nyáron ismét meg fogom látogatni.
- Kedves öcsém, te igaz magyar ember vagy, téged mindig szívesen látunk, bármikor jössz, haza jössz. Isten áldjon. Eltelt egy év, jött a nyár, már alig vártam, hogy az erdélyi utamra elindulhassak.
Tudják, Erdély egy olyan szakrális hely, ha valaki egyszer odalátogat, belékóstol levegőjébe, visszavágyik, így jártam én is, és azóta csak vágyom, és vágyom.
Eljött az áldott nap, az indulásom napja. Alig várom ilyenkor, hogy találkozzam erdélyi barátaimmal, testvéreimmel. Hisz' nekem testvéreim azok az igaz emberek.
A monda szerint Csaba vezér a csillagok útján száguld paripáján és védi hűséges népét. Mert ne feledjük, a székely nép, a leghűségesebb barát. Sokfelé jártam Erdély szerte, gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájakat, városokat láttam és kerestem fel. Élményeimet gazdagította a Hargita és a Csíki hegyek látványa. Persze nem feledkeztem meg kedves barátomról, János bátyámról. Ahogy az ajtójához értem szorongással fogtam meg a kilincset, a találkozás öröme torkomba gombócot dagasztott. Beléptem - lám ugye itt vagyok! Újságoltam és "adjonisten" üdvözléssel beljebb léptem. János bátyám ott ült a megszokott székén és sakkozott, hisz' sakkozni nagyon szeretett. Látásomra felvidult, öröm öntötte el arcát, felállt, üdvözölt őszinte baráti kézfogással és öleléssel.
- Foglalj helyet nálunk, Isten hozott, hazajöttél. - Igen hisz' emlékszel tavaly megígértem, és íme itt vagyok. - Örülök, hogy eljöttél.
Egy pillanatig néztük egymást, hallgattuk szusszanásaink zörejét. Arcába néztem és a pillantása valahogy fájó volt, kissé keserű. - Kedves bátyám csak nincs valami baj? - kérdeztem. Halkan azt válaszolta: - Tudod a legnagyobb, hogy megöregedtem és a velejáró betegségek. Szomorúan nézett, mint aki utoljára jól megnézi barátját, hogy odaát is emlékezzen rá. Közöltem vele, hogy szeretnék tőle egy citerát vásárolni, persze nem most, majd a jövő évben ismét jövök és akkor. Búsan maga elé nézett, majd felemelte fejét és halk fáradt hangon így felelt: - Tudod Attikám, mi már jövőre nem találkozunk. Én már nem várlak meg. Biztatón szemébe néztem, mint valami táltos és így szóltam: - János bátyám én tudom, hogy meg fogsz várni és találkozni fogunk a jövő nyáron, mert én jövök, és Te vársz. Így történt. Elbúcsúztunk, a viszontlátás reménye itt lebegett előttem.
- Isten áldjon.
2005 nyara pünkösd, és íme a pünkösdi búcsú, ami vonzott és hívott Erdélybe. A megígért találkozás megvalósulásának reménye gondolataim között első helyett foglalt el. Alig vártam, hogy lássam öreg barátomat. Kérdeztem magamtól: vajon, hogy lehet? Jól van? Vár? A találkozás öröme mindig szép, ha őszinte. Én úgy gondolom, hogy ez az volt a javából, barátság mindhalálig. Eljött az idő, amikor mentem János bátyámékhoz. Ahogy beléptem az ajtón a levegő megállt, csak erős hangom törte meg a csendet:
- Hát itt vagyok, megjöttem, ugye vártál? Én megmondtam és tudtam, hogy várni fogsz.
A találkozás öröme, könnyet csalt szemünkbe, beszélgetni kezdtünk. A szó oly' nehezen gördült ki torkáról, hogy néha azt hittem: ott is marad, csak görgette, bele is fáradt nagyon. - Tudod, pihenni kell, fáradok. Leült és halkan mesélt:
- Az elmúlt karácsonykor nagyon beteg voltam, már néha át is látogattam, de csak itt vagyok.
A beszéd nagyon fárasztotta, sokszor belepihent gondolatai szövésébe. - Egy utolsó erőt veszek magamon és mesélek. A kezem ügyében volt a kis magnóm és így sikerült megörökíteni, rögzíteni utolsó találkozásunk mondatait. Fáradtan, de mondta. Életének, gyermekkorának, nem utolsó sorban katonaéveinek történetét. A szép az egészben csak az volt, hogy a második világháborúban a magyar hadsereg székely hadosztályában harcolt. Itt szűkebb pátriánk területén Tokaj, Tiszalök, Tiszadada, Tiszadob környékén, a Tisza mentén vonultak, majd Sajószentpéternél szovjet fogságba került. Ennek következtében öt évet töltött hadifogságban. Szibériában. A kegyetlen öt év most jelentkezett az egészségében. Sajnos felemésztette élete egy részét. A beszélgetés közben lehetett érezni a fáradtság utolsó hangját: pihenni kell. Rövid pihenő után így szólt:
- Hé anyjuk, azt a piros citerát vedd elő. Hadd játsszak még egy kicsit. Nehezen tápászkodott fel az ágyról, melyen pihent. Hangolt és ujjai alatt sírt a citera. Felhangzott a dal: a maros menti fenyves erdők aljában. Ezt követte még három-négy dal.
- Fáradt vagyok, nagyon. -mondta -Tudod, most leteszem, mert pihenni kell, nem bírom még magamat sem tartani, nem hogy még játszani. S ekkor úgy éreztem: ez az utolsó játék. Áltattam magam. Nem, az nem lehet. Ilyen könnyen nem adhatja meg magát egy ember. Biztató szavakkal köszöntem meg a beszélgetést és a játékot. Nem akartam elhinni, reménykedtem, hogy ez a délután nem az utolsó volt kettőnk találkozásában. Erős akarattal és hittel a jövő találkozásunk reményében búcsúztunk el egymástól. Láttam a fáradt testet, a megtört lelket, de nem akartam elhinni: ez volt az utolsó közös délután. Átöleltük egymást és könnyáztatott szemmel búcsúztunk a viszontlátás reményében. Hazaérkezésünk után telt az idő, az itthoni ismerősöknek elmeséltem találkozásunk örömét. Elmondtam, hogy megvárt János bátyám. Az egyik nap jött a szomorú hír: János bácsi meghalt, a citera örökre elnémult a Hargitán. Itt hagyott, nem szól a zene, nem játssza többé soha: "Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország". Isten áldjon János bátyám!
Egy ember, aki apa, nagyapa, férj, barát hiányzik, nagy űr maradt utána, melyet már senki nem tud betölteni. Azt a piros citerát senki nem fogja úgy megszólaltatni, mint ő tette ott, a Hargitán.