Sötéten, mint érett bodzabogyó
lógok saját csontvázamon.
Fakón vetődik rám a téli napsugár,
átlépek árnyékomon.
Agyam: szitakötő védtelen szárnya,
átlátszó, tiszta kirakat,
bús szívemnek dobbanása
gyermekökölnyi akarat.

Került a szerencse.
Barbárok vasbakancsban
léptek rajtam át.
Lehelet gyönge lelkemen
vértócsát izzad
az örkségül kapott gyávaság.

Negyvenkilenc éves lettem.
Szeretnék átvedleni,
mint kivert kutya,
ki új bundában tündököl.
Bábu testem gyökeret ver,
a valóság tovább gyötör.
Arcomon ezernyi barázda,
balgaságról árulkodik.
Ezüstös hajam homlokomba hull,
mint fűzfavessző lombja törzséhez,
redőimbe kapaszkodik.

Ritmustalan szívverésem,
mint jámbor jószág nyakán
a bús hangú kolomp.
Életem gondjait
egy kupacba gyűjtöm,
s beterítenek,
ahogy kifosztot földet a lomb.

Felidézek sok gyermekkori álmot
az illúzióvá lett gazdagságot.
Üvegvár lelkem kandalló-melege
még bíztatja szívemet.
Bár szerelmem vihara régen elcsitult,
kacérkodnak még velem a szelek.

Igaz barátaim sosem voltak
csak talmi ragaszkodások.
Az idő rég kikezdte őket;
álarcot váltott Júdások.

Ma, Vízkereszt napján
mégis mindent köszönök.
A rabul ejtett emberiségnek
nyíljanak ki a börtönök!

Nekem elég egy tekintet,
egy puha, meleg símogatás,
ha fogadják köszönésem,
vagy levéllel jutalmaz a postás.
Ha friss kenyeret kapok a boltban
vagy nem avas a szalonna.
Megköszönöm a Napnak,
hogy a Földet beragyogja.

Köszönöm az állatok hangját,
a virágok illatát a réten,
a jó meleg szobát,
hogy nem híd alatt alszom télen.
A gyertyának fényét,
ha villanyra majd nem telik,
hogy tudok miről írni
s gondolataim egymást kergetik.

Köszönöm, hogy Anya lehetek,
várnak unokák,
megköszönök minden napot,
mit velem akar eltölteni a világ.

2003.01.06.