Fehéren vakít a téli táj, ölelkeznek a jégcsapok, Zúzmarás ágakon tétován megfakult tegnapok. Apró lábnyomok útján kószálnak emlékeim, egy szomorú délután a lét relytelmein. A kisfalunk, hol születem, mióta élek, szívébe zárt, téli álomként vetíti a fél évszázada…

Csillagot fon körém csillog minden ágon, ezüst télben fénylő, nélküledkarácsony. Emléked rámhajol és én arra vágyom, érjen érintésed szelíd gyertyalángon. Könycseppet csalsz elő csillagragyogással, átölellek féltőn éjféli imámmal.

Megkondul a völgy harangja Alkonyatkor csendesen, Édes kínos áhitattal Hallgatom meg a hegyen. Egykor e harang szavából Csak gyönyört értettem én, Mert tudám, hogy várakozva Hő kebel dobog felém. S míg a kedves jelre lánykám Felpirúl s előmbe néz, Nékem a kétes…

Ez a világ többé nem az én világom, Boldog hitszemekkel a másikat látom Jézus járt e földön, O mutatott rája: Nézd, ez a szenvedok örök, szép hazája! Remélek és hiszek Benned, Uram, látod, Pedig ez fejemre töviskoronát hoz. Legyen e hitemnek bármily kín az…

Havat terel a szél az erdőn, mint pehely-nyájat pásztora. S néhány fenyő már érzi sejtőn, miként lesz áldott-fényű fa, és hallgatózik. Szűz utakra feszül sok ága, tűhegye- szelet fog- készül, nő magasba, az egyetlen szent éj fele.

forrás:http://verspatika.freeblog.hu