ölelkeznek a jégcsapok,
Zúzmarás ágakon
tétován megfakult tegnapok.
Apró lábnyomok útján
kószálnak emlékeim,
egy szomorú délután
a lét relytelmein.
A kisfalunk, hol születem,
mióta élek, szívébe zárt,
téli álomként vetíti
a fél évszázada volt délutánt.
Akkor is tél volt, hullt a hó,
anyám arcán a fájdalom dacolt,
bátyám hóembert épített,
mindez ötvennégy telén volt.
Vízkereszt napját írták,
vajúdott anyám az ágyon,
apám bábáért rohant
gyertyacsonk lógott karácsonyágon.
A szegényes szobában
reggeltől jajszó tarolt,
felsírtam hangos torokkal,
pici szívem hogy zakatolt!
Csak apám örült igazán,
kislánynak születtem én.
Azt mondják, szomorú volt anyám,
mosolya is szája szegletén.
Diónyi szívem megérezte,
hogy váratlan vendég vagyok,
tárt karokkal vártak
a könnyes hétköznapok.
Én mégis megköszönöm
a fehéren vakító hónak:
Nem tudtam, hogy eltakarja,
hoz még örömöket a holnap.
A rosszat is megköszönöm,
alázatosan, ostobán,
hogy megszülethettem,
az ég áldja érte, anyám.
