Néha úgy szeretnék együgyű lenni,
agyam fogaskerekeit pihenőre tenni,
nem látni égig tornyosuló gátakat,
melyek megfojtják, elnyomják a vágyakat,
csak érezni, merni hinni és szeretni,
korlátok nélkül vágyakat kergetni,
félelem ül bennem remegő szárnyakon.
Kinek mondanám szavamat, nem mondhatom,
egyedül küzdök, csak magamat hallgatom,
segítség nincs, sajnálkozó szánalom,
mit kapok cserébe végtelen napokon s ha fel-felébredek borongós hajnalon
félelem ül bennem remegő szárnyakon.
Mikor kedves lénye újra s újra megjelen,
mikor bájos arcán a napfénymegpihen
s finom illatát a szoba rejti el,
mintha ezernyi virág súgná felé
csak Ő az, ki másnak életet adhat,
embert az embernek, értelmet a napnak
s e reménykeltő, csodás napokon
félelem ül bennem remegő szárnyakon.
Mit embernek egyszer Isten adhatott
megváltoztatni, elvenni nem tudhatod
ülök bénán, hangom, szívem megkopott
reményem, hitem már régen elhagyott
remegő kezemmel kezét nem foghatom
csengő kacagását messziről hallhatom
őrlő, kínzó fájdalom érződik hangomon
félelem ül bennem remegő szárnyakon.
Ám lelkem komor, félelmetes útjain
valahol fény dereng, messzi partjain
érzem már teste borzongató, érzéki illatát
látom táncra termett kecses alakját
hallom pici női szíve finom verdesését
édes hangjának bársonyos csengését,
de szívem dobbanását érzem torkomon
félelem ül bennem remegő szárnyakon
Nincs szebb se jobb, mit élet adhatott
ember nála különbet nem kaphatott
Ő e rövid, elfutó élet egyetlen értelme
a szerelem édes, gyönyörű szenvedése
Ő ki nekem egy új kis életet adhat
ki teremtő leánya Földnek és Napnak
elcsuklik hangom, tovább nem mondhatom
félelem ül bennem remegő szárnyakon.