„Ha az ember képtelen felismerni, hogy útjának saját korlátai szabnak gátat, nem láthatja a kaput, mely csak arra vár, hogy kitárják” /Matolcsi Papp Zoltán/
Simi sokszor mondta nekem azt, hogy: - „Aja, ne aggódj már annyit, lépj már túl azon, hogy korábbi életed fájdalmai elborítsanak! Ne töprengj, mit kellett volna tenned a múltban, ne szorongj, hogy a jövőben mi következhet be, élj a mában, tervezd a jövőt, ne öntsön el a problémák árja, érezd meg azt az erőt, amivel felülkerekedhetsz! Te alakítsd az életedet! Ha sokszor mélyedsz el a múlt fájdalmaiban, ha a jelenben harcolsz magaddal és másokkal, ha a jövőt nem Te formálod, akkor semmi esélyt nem adsz magadnak arra, hogy jól dönts, hogy úgy éld az életedet, ahogyan Te szeretnéd!” - Születésnapomra kaptam egy cédulát tőle. Ebben a mondatban benne van minden, ami jellemzi kapcsolatunk lényegét: „Ajának szeretettel, amiért 60 évig álmodott rólam. 24 éve együtt álmodunk”.
Születése előtt és még korábban, mielőtt Antit megismertem volna, ilyen férjet és fiút álmodtam. Amikor megszületett, igyekeztem minden gondolatukat kitalálni, teljesíteni minden kívánságukat, persze ők is ezt tették egész életükben. Nagy szerencsém van, hogy ilyen a családom. Nagyon sokat köszönhetek nekik.
Nagyon sok felesleges dolgot cipelünk magunkkal gyermekkorunktól, félelmeket, vélt és valós sérelmeket. Újabb és újabb aggodalmakat és szorongásokat, sérelmeket szedünk magunkra életünk során. Tanulni kellene mindenből, erősödni és nem összeroppanni az élet súlya alatt. Anti és Simi döbbentett rá erre, okos tanácsaik, mélységes szeretetük nélkül valóban nehéz lett volna elviselni a nehézségeket, amiket az élet hozott. Simi ajándék nekünk, érzékeny lelke minden rezdülést észrevesz, arra bölcsen reagál, fiatal kora ellenére szinte mi támaszkodhatunk rá. Igaz, köztünk ő is úgy nőtt fel, hogy igyekeztünk vele megismertetni a világot, soha nem hazudtuk szebbé az életet, arra törekedtünk, hogy az értékeket ismerje meg. Egymásra mindig figyeltünk, tiszteltük a másik embert, lehetőségeink szerint segítettük, aki arra szorult, mindig őszinték voltunk. Ennek is köszönhetjük, hogy ilyen felnőtté vált.
Az utóbbi években talán sikerült megváltoznom, tanultam korábbi hibáimból. Régen igyekeztem a harcokat kikerülni, vagy ha ez nem sikerült, valahogyan magamat és társaim érdekeit békés úton megvédeni. Nem mindig volt eredménye, de legalább megpróbáltam. Érveket ütköztettem, nem nagy hangerővel, haraggal, hanem logikával győztem. Ha mégis veszítettem, az nem engem minősített, hanem azt, aki legyőzött. Talán egy kicsit okosabb is lettem. Ez fiam tanácsainak is köszönhető. Már nem hunyászkodom meg, elmondom akkor is a véleményemet, ha az nem tetszik valakinek. Örülni tudok annak is, ha eredményt nem is érek el, mert a továbbiak már nem rajtam múlnak, én szóvá tettem. Nem én vagyok a felelős azért, ha ennek ellenére másképp történnek a dolgok. Nem aggódom már annyit, mint korábban, felmérem a lehetőségeimet és legjobb tudásom szerint döntök életem fontos dolgairól.
Szerencsém van, mert Anti tapasztalt, és határozott gondolkodású, és Simi is sokat segített e változásban. Nélkülük nem tudtam volna megváltozni, megértő, optimista, nyugodt természetük kis családunk mindennapjait meghatározza. Erőt adunk egymásnak, és sok szeretetet. Simi most kezdte önálló életét, természetes, ha nem tud sok időt tölteni velünk, bár vágyunk erre, de megértjük, most más foglalja le, de figyel ránk és mi is próbáljuk az ő útját egyengetni. Mégis ő az, aki friss szemmel nap, mint nap mutatja a helyes utat, kinyitja a kaput előttünk. Ölelésre tárja karját, mi pedig ragyogó mosolyára mosollyal felelünk és futunk felé. Remélem, később, ha már csak csoszogni, tipegni tudunk, vagy azt sem, ő akkor mellettünk lesz és segítő kezét nyújtja, bátorít, vezetget, a végső úton az utolsó lépéseket együtt tehetjük meg a fény felé.
