Hatvanhárom év barázdája
arcod minden rezzenése
testi fájdalmad elfojtott lángja
az idő mintha évek óta állna
szomorú kegyetlen nyomor

leplezted sajgó szívvel
selyemként omol emlékezetembe
azt hazudtad nem vagy éhes
hátat fordítottál a tésztalevesre

szénporos kenyered
majszoltad naponta
táskádban hordtad az esti tüzelőt
nem voltál szomorú
gyomrod csak nevette
boldogan nyelted a
szegényes betevőt

sok-sok év szerelme
féltése
megromlott egészséged szólt
meg kell állnod
nem hallgattál
megszűkült ereid
hiába dalolták
a szomorú románcot

nem fogadtad el a valóságot
nem hitted hogy vége a nyárnak
vonszoltad magad
még menned kell
gondoznod kell
a sarjadó ágat

szomorú kormos ég
borult a fára
lepergett minden
bimbózó virága
minden levele
elhagyta az ágat
cserbenhagyta tested
tönkrement lábad

imádtál minket
de nem férfidolog
a babusgatás
köszönöm hogy voltál
te felejthetetlen varázs

nótád ma is fülembe cseng
borillatú mosolyod
lágyan átkarol
sietek hozzád ne virrassz hiába
tudom már
régóta vársz VALAHOL: