Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll, s lesi, hogy
hová ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon, és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.

Mondjátok emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakor szüléstől
megroncsolt méhhel,
nem jut eszetekbe az édesanyátok?