Megpihenni, feledni jöttem
ide, hol zajos a város,
itt is csak halandók élnek,
a szív itt is magányos.

Betonházak falai mögött
pókerarcú a bánat,
a közöny nagyobb, mi perzseli
a magánynak vetett ágyat.

Madár nem száll villanydrótra,
s bár ékesebb az este,
az én falum mégis fényesebb,
mint mások Budapestje.

Mesébe illő ott az ég,
megérintek minden csillagot,
csodálom a sárból rakott viskót,
mit ereszünk aljára fecskepár rakott.

Vadgalamb hívja dalolva párját
a vén diófa tetején,
kövér verebek csivitelnek
ezüstlombú nyárfák hegyén.

A talmi fényből hazavágyok
sorsokat ölelve minden ház falán,
jó az a nyugalom és a csönd,
mely őrzi álmomat minden éjszakán.