Volt egy házasság, ami - három hónapja úgy tűnik-, talán nem is volt igaz. Nyoma maradt nem is akármilyen, két briliáns gyerek.
Harmincnégy évesen elválni tizenkét évi házasság után nem könnyű. Addig, míg nem fordul komolyra az elhatározás valamelyik fél részéről, talán fel sem fogja igazán az ember. Hogy ha mégis bekövetkezik, akkor átértékelődik az élet, a mindennapok gondja, öröme, a percek elvesztegetett varázsa.. Van jó néhány kapcsolat , ahol most ez bekövetkezett. Nem egyedi, nem visszafordíthatatlan, de már sosem lesz olyan, amilyen volt. Az egyik gyerek már serdülőkorban van, neki talán jó is egy kis szabadság, mert most minden olyan laza, minden másképp történik, mint mikor apa azt mondta valamire, hogy nem lehet, nem engedi meg, olyan tök jó tizenévesen nagylánynak érezni magát. A másik gyerek még kicsi, éppen hat éves. Talán fel sem fogja a körülötte zajló indulatokat, hidegséget, ami a szülők között ki alakult. Ő mindkét szülőjét szereti, és persze a nagyszülőket is. Koránál fogva még kiszolgáltatott, szüksége van a szeretetre, a gondoskodásra, a nyugalomra.
Két ember megkopott kapcsolata, elhidegülése tönkreteszi a közösen eltöltött évek,- amit Isten előtt szentesítettek- legszentebb gyümölcsét, a gyermeket.
Csak remélni lehet, hogy ember módjára, intelligensen fogják fenntartani ezek után a kapcsolatot. Nem csak azért, hogy a megsebzett kis szíveket foltozgassák, hanem önmaguk emberi mércéje miatt is.
Én mint nagyszülő, már sokszor „belehaltam” a fájdalomba. Segíts Istenem, kibírni a mondat súlyát.”Anyának jó, de nekünk nem”