Ma már csak múzeumokban, esetleg magángyűjtőknél lehet látni diavetítőt, Duna televíziót. Pedig az ötvenes évek sikerlistáján nagyon előkelő helyet töltött be mindkét csodagép. Nekünk nem volt. Nem irigykedtem érte, mint ahogy azért sem, ha már diáktársaim vagy játszótársaim valamelyike már tévében, vagy dián vetítve nézhette ágyból az esti mesét, vagy kalandfilmet. Eszembe sem jutott, hogy féltékeny legyek, vagy sírjak. Egyszerűen tudomásul vettem, hogy nekik van és kész. Ha egy- egy este összejöttünk nagynénémnél, aki nem messze lakott tőlünk, míg a felnőttek megvitatták a napi dolgokat, mi gyerekek diafilmet néztünk. Bezsúfolódtunk a meleg szobába, melyet szenes kályhával fűtöttek. Bizony, mikor annak az ajtaját kinyitották, hogy megetessék a hatalmas vasmonstrumot, jókora lángnyelv csapott ki és széngáz szaga ütötte meg az orrunkat. Mi mit sem törődve ezzel, a földön fekve, hasalva a háziszőttes szőnyegen kényelembe helyeztük magunkat. Így indult a mesedélután. Ha volt még egy kis nassolnivaló is – mézes puszedli, vagy szalagárés sütemény barackízzel - az már magát a mennyországot jelentette. Olyan meleg és békés volt minden. Meleg, annak ellenére, hogy kint hordta a szél a havat és óriási hóbuckákkal fújta be a nádfedeles házat. A szeretet volt az, ami nyugalmat árasztott. Békés, mert azt sem tudtuk, mi a békétlenség. Hát amikor egyik osztálytársamék megvették első televíziójukat, a hatalmas Duna televíziót! Legalább húszan tolongtunk, hogy lássuk, hogyan mossa a maci a fogát az esti mese előtt. Minden este beengedtek és nem nehezteltek. Sőt, büszke volt a televízióval rendelkező család, hogy kaphatunk mi is abból a kis csodaországból a televízión keresztül, ami nekünk az ő jóindulatuk nélkül nem adatott volna meg.
Egyébként soha nem felejtem el az első nagy élményemet a televízióról. Közvetítették Kennedy temetését. Órákig álltunk egy helyben és szájtátva, megrendülten, mélyen átélve a helyzetet még csillogó könnyek is kandikáltak néhányunk szemében. Ezt az eseményt a falu klubhelységében néztük végig, ahová 20-25 ember fért be.
Már nagyobbacska voltam, mikor a diavetítőn láthattam a Kőszívű ember fiait, a Tüskevárat, a Moby Dick-et.
Ha egyik kiváltság sem volt lehetséges, akkor a könyvtár adott menedéket, kikapcsolódást.
Emlékszem rá, úgy el tudtam képzelni az illusztrációk alapján az eseményeket, hogy teljesen beleélve magamat, órákig egy oldalon morfondíroztam, majd magam is megpróbáltam rajzban kifejezni a lényeget.
Ezek voltak a mi élményeink jobb híján. De ezeket nem lehet elfelejteni. Csak szívből felidézni és lehunyt szemmel újra beleélni magunkat. Én magam is gyakran teszem, ha békére és nyugalomra, szép emlékre vágyom.
Kár, hogy a mai gyerekek már semminek nem tudnak igazán örülni. Ma már szinte mindent megkaphatnak. Van, ahol a dvd lejátszó porosodik, máshol már unalmas egy mp3 lejátszó, helyette mp4 kellene... És még nekünk van rossz dolgunk.