Már megint megpróbáltam a lehetetlent, a valóságnak hitt csodát.

Neten keresgettem jómódú, dörzsölt ismerőseimet és tanácsot kértem létfenntartás ügyben, vagyis munkaügyben. Ami nincs, mármint munka. Hogy is lenne egy magamfajta 53 éves, kiöregedő félben lévő lénynek? Ha van pénzed, vállalkozó lehetsz, ha nincs morzsamaradékon kornyadozhatsz mások sikereit nézve és mások árnyékában.

Barátinak indult a beszélgetés, de nagyon rátapintottam a lényegre. Én nem abba a körbe tartozom, ahol könnyedén lehet lavírozni a lehetőségek rejtelmei, bukatói, netán sikerei között. Nekem nem mindegy, sikerül e vagy nem. Mibe is kezdhetnék bele anyagi háttér, rutin és megfelelő társadalmi háttér nélkül. A világon semmibe. Itt csak vegetálni lehet, itt most farkastörvények uralkodnak.

Ha élelmes vagy, bátor és a képeden fél méter vastag bőr van, és lelketlen üres agyú bólogató kutya vagy, akkor talán elérheted, hogy talpnyalóként még részese lehetsz ennek az elkúrt dübörgő gazdaságnak, vagyis annak egy láncszemének. Különben elveszett ember vagy.

Akkor van rád szükség, mikor négyévenként szavazni kell. Akkor kíváncsiak a véleményedre, akkor fontos a személyed, akkor mindent ígérnek. Te hülye, én ostoba el is hisszük, be is veszem, már hosszú évek óta. Na és ez a fenenagy demokrácia, meg a velejáró esélyegyenlőség. Röhögnöm kell. Tizenhat éve nem találkoztam ezzel a felemelő érzéssel.

Egy lapra tettem fel az életemet, miután magamra maradtam gyermekeimmel. A sors fura fintora csúnyán rám vicsorgott és elvett tőlem mindenkit és mindent,  ami fontos volt számomra. A mindenki a családom, a minden a munkám, a megélhetésem.

Egy máig tisztázatlan üzemi balesetben meghalt a férjem, gyermekeim apja.

Egy vállalattal szembeszállni a rendszerváltás idején - mit mondjak… Akkor még azt gondoltam, van egy független, tiszta bíróságunk és vannak ügyvédek, akik  még egy gyilkost is védenek, hát akkor az én ügyemben hogyne segítenének. Nem egészen így történt. Már akkor padlóra kerültem én is és a családom is. Minden erőmet abba fektettem, hogy gyermekeimet taníttassam, ne legyenek kiszolgáltatottak. Azt szerettem volna, ha olyan pozícióhoz jutnak elvégzett tanulmányaik után, ahol majd védik a gyengéket, az elesetteket.

Szép reményekkel indultunk a távoli jövőnek mindhárman. Összeszorított ajakkal, egyenes derékkal lelkemben tengernyi fájdalommal és sérelemmel építgettem éjszakánként szép reményeimet.