Apám örökre huszonkilenc. Én már elmúltam negyvenhárom. Anyám is csak negyvenegy, Bátyám kettő volt, akkor nyáron... - És nincs már senkinek esélye, Talán csak nekem, - A negyvennégyre...

  Létem ha végleg lemerűlt, ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantú mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist?…

Anyám fényképét nézem a falon, s még az ő egykor szeretett pillantása is oly merev most, merevebb egy kavicsnál. S ami rosszabb, épp oly közönyös, mint az én tekintetem, mely szembenéz vele.