Ma nem tanulni jöttünk. Ma szívünk ünnepel. A hálát, amit érzek: miképpen mondjam el? Szétszáll a szó a szélben, habár mélyről fakad, s e nyíló rózsa élte pár nap vagy óra csak. Emlékek kötnek össze: szavak, számok, betűk. Utunk, akárhová visz, követnek…

Minek magunkat lassan ölni? Nem jobb egyszerre megdögölni? Mint rokkant lábbal tántorogva, Vizes, vak szemmel csillagokba, Rossz, messzi csillagokba nézni S régi dicsőséget idézni, Idézni mind, mi ősi, ódon. Hogy hátha mégiscsak megszánna Az Úristen valami módon. Minek magunkat…

Halkan, most halkan beszélj! Csak az őrület szül vad hangokat... Finoman érlelt, lágy szavakkal öleljen át a pillanat! Ne mondj semmit, csak nézz rám! Talán szemed beszédesebb, és mindent jobban megértek, ha lelked tükrébe nézhetek. Túl sok a zaj - belefáradtam.…

"Az ember becsülete hosszabb lehet az életnél, mert az embert halála után viszahozni nem lehet, de a becsületét igen."

Mert tudom, hogy tudod, szeretlek, s tudod, hogy tudom, szeretsz, már nem a csillagok közt kereslek, de ott, ahol lehetsz, konyhában, ágyban – nem holdfényparton de ott, hol megjöhetsz, mégis, egyetlen csodámnak tartom, hogy szeretlek és szeretsz. forrás:http://verspatika.wordpress.com

Józsika, Józsika csápol, frászkarikán hegedülget, répapüré dala csendül, fancsali dob hasa dülled. Józsika, Józsika bokszol hasba püfölve a Holdat, az heherész, puha gombóc, fény-keze visszapofozgat. Józsika, Józsika majszol, tök tuti mézzel a hagyma, sajtos…