Most valami olyasmit szívesen mondanék, hogy jó a láz, de a nyugalomnál semmi sem jobb. Vagy: az az ég, ami szégyenkezve lángolt, meteort sírt, igaz, de távol volt, és tárgy volt. Vagy: minden szereplő, végül is, felcserélhető, s ilyen sztorit szül bármelyik hely és bármelyik…

Kora reggel talpon vagyok, kis kertembe kiszaladok, várnak énrám a virágok, rózsák, szegfűk, tulipánok. Hogyha beszélni tudnának, tán jóreggelt kívánnának, hangos szóval köszönnének szomszéd kertnek, napnak, szélnek. De én így is értem őket, látom, milyen vígan…

Búzát vittem a malomba, hej, de régen volt, amikor még a Küküllőn malom duruzsolt. Megőröltem a búzámat, lisztje, mint a hó, Örült neki a ház népe, kivált nagyanyó. Sütött is az új búzából olyan kenyeret, illatára odagyűltek mind a gyerekek. Azóta is…

De jó lenne, ha ilyenkor kis kertész lehetnék, ezerszínû, virágból egy nagy csokrot szednék. Így csak néhány szálat hoztam s adom a szívemet, megígértem, édesanyám: jó gyermek leszek. illusztráció: Domahidi Klára festménye

Azt akarom, hogy ne legyél. Hogy így vagy is, kevés. Ha szólt is hozzád egy levél, vedd úgy, hogy tévedés. Azt akarom, hogy ne legyen. Hogy ne legyen ilyen. Úgyis csak a képzeletem hagyhatta ennyiben. Belátom, rosszul láttalak. Ilyen a képzelet. Hogy is lett volna…

Este hogyha fekszem, Reggel hogyha kelek: Édesanyám imádkozni Tanít engemet. Odaül az ágyhoz, Megfogja kezem, Jó Istenről, Jézusunkról Beszélget velem. Üdvözítőm, kérlek, Halld meg sóhajom: Áldd meg az én anyácskámat, Áldd meg, de nagyon!