Csak a Jóisten tudja hogyan is lehetett,
Az én kisfiam egyszer csak felcseperedett.
Egykori gyámoltalanságát kinőtte régen,
És már nem vagyok mindenható előtte én sem.
Szívemben érzem: így van jól, és nem is lázadok;
Amit csak lehet, útravalóul mindent átadok.
Sajnos rég nem szokás köztünk csak úgy ölelkezni,
S tán nem is láttad apádat soha könnyezni.
Azt hiszem ugyanígy voltam én is az apámmal,
Itt maradtam árván, lelkemben sajgó hiánnyal,
Hogy nem mondtam el neki, amíg még lehetett,
Ami mindennél fontosabb volna:

szeretlek!