Vidéki városban élünk, ahol péntek déltől este hét óráig semmiféle orvosi felügyelet, sürgősségi ellátásról már nem is beszélve: NINCS.
Gyakorlatilag péntek délutántól hétfőig meg lehet gebedni. Nem baj, ha úgy fáj valami, hogy kaparja az ember a falat, az ügyeletes orvos, a világon semmit nem tesz, talán törvénybe iktatva, nem is tehet, vagyis a mi esetünkben, ami nem először fordul elő, nem is tett .
Gyermekem péntek délután megbetegedett. Nem tudni mitől olyan mozgásszervi fájdalmai voltak, hogy már- már elsírta magát felnőtt fejjel.
-Szedjen fájdalomcsillapítót aztán majd hétfőn forduljon ismét orvoshoz.-
mondta az ügyeletes doktornő.
Igen ám, de mindezt, szombat reggel mondta. Azt elfelejtettem említeni, hogy a szomszéd közégben kértünk orvosi segítséget még péntek délután.
Kaptunk.
Injekciókat írt föl doktor úr, aki nem volt köteles fogadni a beteget más községből.
De hivatását komolyan veszi ez az élete. Szóval injekciót írt föl, amit persze be kéne adni minden nap, de nem a megszokott helyre, hanem vállba. No ez már meghaladta a mi ügyeletes orvosunk tudását.
Harmadik orvoshoz fordultunk, akinek hálás is vagyok, de ő sem merte beadni, csak farba. Ami a legfontosabb lett volna a beteg számára, ami a fájdalmát enyhítette volna, az elmaradt, met a Lidocaint azt helyi érzéstelenítésre használják. A fájdalom egyre csak nőtt, éjjel nem aludt a gyermekem, reggelre már ismét sírásra fakadt. Megint csak a a szomszéd község orvosához fordultunk.
Újfent kaptunk segítséget és be is utalta a kórházba vizsgálatra, sürgősséggel.
No innen már talán majd mennek a dolgok, annál is inkább, hogy hétfő van. A gyermekem még mindig beteg, nagy fájdalmai vannak, de talán már jó kezekben van. Akkor, amikor ezeket a sorokat írom, éppen most is a megyei kórházban van vizsgálaton.
Én azt tanácsolom mindenkinek: nagyon vigyázzon magára! Hétvégére senki ne legyen beteg!
Vagy az egészségügy van nagyon nagy csávában, vagy mi emberek ne betegeskedjünk. Azt azért hozzá kell tennem, hogy Isten őrizzen attól, hogy mentőre várjunk. Az aztán végképp kiszámíthatatlan, hogy mikor érkezik.
Még jó, hogy volt, van aki beszállítsa a kórházba az én kis betegemet.
Ez a helyzet nem más, mint mókuskerék. Panaszkodhatok, de minek, kinek?
Máskor is kell orvoshoz menni és akkor talán már ajtót sem nyit a nevezett, de nevét nem említeném doktornő.
Nincs itt rendben valami! Kedves felelősök! Ha valaki olvassa, adja át olyan embernek, aki tud is tenni valamit annak érdekében, hogy az orvosi esküt nem betartó doktoranduszokat még az orvosi kamarából is zárják ki.
Én mindenesetre javasolni fogom a gyermekemnek, hogy végezzen el egy egészségügyi tanfolyamot, hogy amennyiben magát el tudja látni, ne kelljen neki egy olyan válaszért orvoshoz menni, amit doktori titulus nélkül is bárki adna az utcán.
Azokat a munkájukat tisztességgel ellátó orvosokat, akik a betegeken segítenek minden körülmények között, tisztelem és innen kívánok munkájukhoz kitartást és jó egészséget!
Hiszen tudom, hogy ők is mérhetetlenül le vannak terhelve. Azt is tudom, hogy a minden nap változó jogszabályokat már ők sem tudják követni.
De kérem szépen, aki orvosi ügyeletet vállal, az felelőséggel vállalja!
Ha úgy érzi, hogy meghaladja erejét egy komolyabb problémamegoldás, akkor talán vegyen ki szabadnapot és pihenjen.
Olyan kellemetlen, mikor a pácienc előtt keresi ki könyvből a betegség latin nevét.
Ez olyan, mintha egy kőműves könyvből olvasná falrakás közben, hogyan kell maltert keverni.
Ha ezen hamarosan nem változtat a felelős magyar kormány, akkor Európa egyik leg elhagyatottabb, a beteg emberek országává fogunk válni.
