Azt hittem, a szívem megszakad, mikor egy ismeretlen nénivel szóba elegyedtem az egészségügyi központban.
A minap, kivizsgáláson voltam a hozzánk közel lévő intézményben, mert rozsdásodik az órám kereke, mármint a biológiai órámé. Nem kellett sokat várnom, de a nagy melegben megfájdult a fejem, a lábam is rakoncátlankodott, gondoltam, dolgom végeztével megpihenek egy kávé mellett a főkapunál. Leültem egy asztalhoz, ahol egy idős néni várta az unokáját, aki gyógyszerért ment neki. A néni mozdulni is alig tudott kétszeresére dagadt lábai miatt. Beszélgetést kezdeményeztem vele.
- Ide valósi tetszik lenni?
- Nem, Miskolcra – felelte.
Elmesélte, hogy a városban található idősek otthonában él, a férje már meghalt. A gyerekei választották neki ezt a környéket, mert olyan, mint egy liget.
- A gyerekek Taktaszadán építkeztek. Először úgy tervezték, hogy építenek nekem is egy kis szobát, de nem futotta a pénzből – folytatta. A miskolci házat átadtam az unokáimnak, mert nem akarok senkinek a terhére lenni.
Mikor leültem, még forró volt a kávém, mire a számhoz emeltem, már majdnem kihűl, és már nem is esett jól. Nem ment le a torkomon. Egy édesanya terhére lenne a családjának? Vagy csak ő gondolja így? Azt is furcsának tartottam, - ami nem szokatlan ebben az országban-, hogy a család ne küszködjön a rászorulttal, megteszi az állam helyettük. Semmi keserűség, semmi fájdalom nem volt a néni arcán, de a szívében sem lehetett, mert meggyőződése volt, hogy neki ez a legjobb, legkényelmesebb helyzet, mert a gyerekek így tudják élni az életüket.
Míg a nénit hallgattam, büszke voltam magamra. Édesanyám huszonhét éves koromban meghalt. Itt maradtam két kicsi gyerekkel és az édesapámmal, akinek amputálva volt mindkét lába. Ezen kívül egy beteg testvérrel és a fiatal urammal, akivel „nem tudtuk” szeretni egymást sosem, mert nekem első volt a család. Az édesapámat a világért nem adtam volna otthonba. Akkor is élni kellett, ugyanígy fontos volt a munkaviszony, de nekem az volt a legfontosabb, hogy a beteg apámat ellássam.
Annyi minden ért már az életben. Bántottak, befelé hulltak a könnyeim. Belém rúgtak, felálltam és mentem tovább. A lelkem csak gazdagodott ezektől a negatív élményektől.
Ha szeretetet kaptam, viszonoztam. A szerelem, mint érzés nem került el, de be sem teljesedet életem folyamán, csak egyszer. Hálás vagyok így is a sorsnak, mert mindenből kaptam. A lelkiismeretem pedig tiszta, mert nem dobtam el magamtól azokat, akik szerettek, és akiket viszont szerettem.