Ma megint csak úgy történt, mint mikor megláttam a napvilágot. Akkor is a hirtelen fényesség megvakított, a jó meleg anyaméhből belecseppentem az ismeretlen csodának hitt semmibe. Olyan jól éreztem magamat anyám pocakjában, a jó melegben a megszokott kényelmemmel, gondtalan. Éreztem, hogy  megsimogatta apám anyám gömbölyded hasát, hogy nekem is juttasson szeretetet.  Úgy hittem, azt gondoltam, itt majd tárt karokkal várnak és jön a Kánaán. Hát ez nem egészen így történt.

Már akkor csalódtam, mikor meglátták, hogy nem kisfiúnak születtem. Apám boldog volt szegény, pedig azt is beszélték az ócskaszájú pletykafészkek, hogy szerelemgyerek vagyok. Mire az én jó apám csak legyintett és azt  mondta:

- Nem az  a fontos kinek a kakasa csinálta, az én tyúkom tojta.

Már akkor azt kellett éreznem, hogy nem igazán fogad be a család minden tagja és főleg az édesanyám volt, akinek nagy csalódást okoztam akaratlanul. Én nem mondtam, hogy szeretnék megszületni, én tőlük kaptam az életet.

A mai napom ehhez hasonló volt.

Mint egy családtag, úgy mentem egy rendezvényre, ahol egy civilszervezet tagjaként, oszlopos tagjaként meghívott voltam. Megint egy kis fényre vágytam. Úgy nézett rám egy társam - aki az elit társadalomhoz tartozik állítása szerint-, mintha a Holdról léptem volna a szürke földre. Olyan tágra nyitotta amúgy is hatalmas szemét, hogy majdnem nagyobb volt, mint a feje. Kérdőre vont.

- Te hová mész?

Jaj Istenem! Majd hanyatt estem.

- Hát erre a rendezvényre, amire mindegyikőnket szeretettel meghívtak – válaszoltam.

Mélyen elszomorított.

Mindenhová, ami a mi kis civilszervezetünket illeti, együtt járunk. Vannak jó programjaink. Persze mindenekelőtt a legjobb az egészben, hogy ha munkáról van szó, akkor csak néhányan vagyunk. Ha szórakozásról eszem-iszomról szól a fáma, akkor bizony teltházas a terem, ahol mulatunk.

Arra a rendezvényre sem magamtól tolakodtam, meghívtak. Úgy látszik megint”váratlan vendég” voltam, az elitnek hitt manócska számára.

Én csak vagyok, mert születtem. És ahogy koronás költőnk mondta ebbe más is belehalt már.

Megpróbálom újraépíteni minden nap a saját kis mikro birodalmamat.

Vért izzadva építem és tartom egyben a falait. Ez a küldetésem, ez jutott nekem, az életnek hitt csodából. Sokan vannak mögöttem ilyen görnyedt derékkal és vasakarattal. Kullogunk a göröngyös ösvényen, ami tele van buktatókkal. Mi, a föld mostohagyermekei, akkor is csak megyünk előre.

Éjszakánként a csillagok ernyője őrködik felettünk, nappal az öreg Napkorong melegíti fagyos szívünket. Mindenekelőtt pedig Isten hatalmas „keze”simogat és óv, mert mi mindnyájan az ő gyermekei vagyunk. Ez nem mese. Ez a valóság, amit nap-mint nap tapasztalok, és alázattal elfogadok.