Egyszerű ember volt apám
és nem hagyott semmit se rám,
se pénzt, se nevet, se tanácsot,
legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
sokszor de balga utamon,
örült, ha vakmerőn repültem,
és nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
kezem megfogta. Szeretett.
A szive egy volt a szivemmel,
mért nem lehettem olyan ember,
mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szerény,
a bánat fátyla volt szemén,
sok élőt, sok halottat gyászolt,
az élet néki pusztaság volt.
Száz keserűség pohara,
kegyetlen, izzó Szahara,
örök homok, kevés oázis,
sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
mért nem tanultam tűrni én is,
mint az apám?

Mikor az ideje letelt,
lázadozón nem feleselt,
meghalt, mikor meghalni kellett,
senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
add, én is így mehessek el,
éjjel, sötétben, észrevétlen,
büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
haljak meg én is egyedül
egy vén diványra ráborulva,
és senkire se rászorulva,
mint az apám.